Vallomások

   Vallom, hogy rossz voltam. (Nem mintha most tökéletes lennék, de akkor még távolabb álltam hozzá.) Nah szóval vallom, hogy önző seggarc voltam, aki külső jegy alapján ítélt. És hittem, hogy az jó, ha valaki a másik felett áll, mint valami hűbéri rendszerben. És igen, boldogan tudtam így élni, sok hazugsággal, amik elhagyták a számat, amíg pofára nem estem, és rá nem jöttem, (némi külső segítséggel), hogy rossz, amit csinálok. Hisz nem jó hazugságban élni. Sőt nincs is élet hazugságban, csak valami mese, aminek nincs is köze az igazsághoz, a létező világhoz. Szóval olyan voltam, mint a húsvéti nyúl. Tök szép addig, amíg ki nem derül róla, hogy kamu az egész. És utána szarik rá mindenki, mert tudják, hogy nem ő hozza a Kinder tojást, azzal a kis ötszáz forinttal. Szóval kiderült az igazság, és megutáltak. De legjobban én utáltam meg magam, mert rádöbbentem, hogy rossz értékeket választottam magamnak. Mint például, hogy menő legyek, mindenki engem hívjon meg először a zsúrjára, és minden lánynak én kelljek. De a legnehezebb dolog az volt, hogy beismerjem, hazugsággal semmit sem lehet elérni. Vagyis ellehet, de utána nagyobb lesz a veszteség. Szóval bevallom őszintén, ezután tettem meg életem első normális és okos döntését. VÁLTOZNI KELL! A változás tud jó is lenni, és nem szabad tőle félni. Szóval úgy voltam vele, hogy kell egy új lap. Ami egy iskolaváltással kezdődött. Előtte nyáron pedig megfogadtam, hogy levetkőzöm magamról az önző, felszínes, hazug, és rossz jellemeket. Bevallom, azt hittem könnyű lesz, de nem volt az. Nah szóval új légkör, új emberek, új osztálytermek, új új dolgok. És én, aki szintén új voltam, vagyis próbáltam egy új, jobb emberré alakulni. Nem volt bennem sajnálat. Nem volt bennem megértés, elfogadás. Nem volt bennem kitartást, nem tudtam magam egy-egy helyzetbe beilleszteni. Nem volt bennem erő, és szeretet. Nem volt bennem semmi. Csak voltam, mint egy kis pocok a mezőn, akire bármikor lecsaphat egy réti sas. Bevallom, ezután jött az első. Egy lány. Egy lány, aki megtetszett, mint addig ezer másik, de egyik napról a másikra mást kezdtem el érezni. Ez az ez érzés, amiről annyi zene, film, könyv, pletyka szól?! Szerelem?! Igen, az volt. Szerelmes lettem. És bevallom, minden megváltozott. Elkezdtem érezni. Elkezdtem szeretni. Élni. Megérteni. Együtt érezni. Bátornak lenni. Hinni. Remélni. És annyi minden elkezdődött még, ami addig ismeretlen volt. És igaz volt, már nem volt több hazugság. Igaz volt. És őszinte, és szép. És a lányt szerettem, nagyon. Egy évig tartott. Volt benne jó is, rossz is. Sőt, inkább rossz volt. Szar volt. Szenvedés volt, mert csak én éreztem. De megérte érezni. Mert erősödtem, és már nem voltam az a kis pocok a mezőn, vagyis az voltam, csak találtam magamnak egy üreget, ahol biztonságban lehetek. Jobb ember lettem. Már láttam az értelmét az életnek. Igen, egy évig tartott, de elmúlt. És már hittem a szerelemben.Bevallom, volt egy legjobb barátom. Vagyis nekem ő volt, de én ezt a címet a mai napig nem nyertem meg, még egy napra sem. Pedig bármit megtettem volna érte. Szóval barátok voltunk, olyan volt, mint én régen. Önző, felszínes, nagyképű, és mindig kellett neki valami és valaki. De én mégis legjobb barátomnak tartottam, talán mert a még régebbi énemre emlékeztetett. Szóval kapott egy kutyát, és a lakótelepen elmentem vele ebet sétáltatni. Ballagtunk, az őszi szélben, két barát, és egy kutya. Majd egy öregasszonnyal találkoztunk, akinek az elméje már kicsit borús volt, az idő múlásától. Majd megszólított minket, és a kutyáról kérdezgetett. Furcsa, bolondos nő volt, néha idegesítő, néha már érthetetlen. És a haverom, akit annyira felszínesnek, önzőnek, és magának valónak hittem, elkezdett vele beszélgetni. Nem tudnám elmondani, hogy beszélt vele. Vagy, hogy mit. És, hogy hogyan nézett rá. Vagy, hogy kezelte a helyzetet. De gyönyörű volt. Az eddigi leggyönyörűbb dolog amit láttam. És az, hogy nekem ő csak egy barát, baromsággá vált. Szerelmes lettem. Egy fiúba, aki addig a barátom volt. Mert megláttam, hogy milyen valójában, hogy mit takar a csúnya felszín alatt. Már láttam, hogy milyen. Olyan, mint a világ legjobb, legértékesebb könyve, a világ egyik legrosszabb borítójával. Bevallom, szörnyű érzés volt. És még talán most is az. Szeretni egy elérhetetlent. Szeretni egy fiút. Ilyen mértékben megváltozni, és egy nehezebb út felé menni. De nincs mit tenni, menni kell előre, még ha fáj is. Hazudott, hogy ő is érzi. Hazudott, hogy akarja. Hazudott, hogy összezavarodott. Hazudott, hogy velem van. És én mindig megbocsátottam, mert szerettem. És még mindig megbocsátok, bármit tesz. Szóval ez ment hónapokig, majdnem két évig. Közben mindig kijártam a bizonyos lakótelepre (mint egy bolond), ahová az a nagy esemény köthető. Talán nem tett jót, hogy kijártam. Talán nem tett jót, hogy annyit foglalkoztam vele. De ezen már nem lehet változtatni. És igen, tegnap este felhívtam, mert azt mondta hívjam fel, amíg nyaralni van oda. És igen, elbeszélgettünk, azt hittem újra az a két régi barát vagyunk, akik még anno voltunk. De bevallom, vallomást teszek arról, hogy ez nem így van. Még mindig szeretem, még mindig reménykedek, és még mindig csak ő létezik. És, hogy kaptam-e tőle eddig valamit, ami jó? Igen. A legtöbbet. Ezektől az érzésektől napról-napra jobb, és erősebb leszek. És elfogadóbb, és megértők.Aztán még azt is be kell vallanom, hogy semmit sem bánok. Talán azt, hogy ő ezt nem képes látni.

Lemondás

   Nehéz a lemondás. Főleg ha valami jóról van szó. Nehéz, mert azzal jár, hogy valami, vagy valaki a múlté lesz. És onnantól már nem a jelenben van. Csak az emléke fog maradni, ami kínoz, mar.

   Így van ez a gyerekkori játékokkal. Nehéz őket elajándékozni. nehéz megszabadulni tőlük. És, hogy miért?! Mert akkor valaminek a vége lesz. Talán annak a jó gyerekkornak, amikor az volt a legnagyobb probléma, hogy valamit nem sikerült felépíteni. Abból a sok legóból, építőkockából és a többi kis apró játékból. 

   És vicces, hogy most is ezt csináljuk. Valamit megpróbálunk felépíteni, még ha nem is legóból. ÉS igen, nehéz ezektől megszabadulni.

   De muszáj. Tovább kell lépni, és haladni kell. Nem szabad megállni.

   Viszont, róla a legnehezebb lemondani. Nehéz valakiről lemondani, főleg egy barátról. És miért, hogy miért kell lemondani róla? Mert szeretem. És nehéz azt mondani, hogy szia. S többé nem beszélni vele. Nehéz, nagyon nehéz.

  De talán ez az egyetlen választás, mert ő nem érzi azt. És fáj. Fáj így beszélni vele.

  De lemondani még fájóbb lenne. Nem akarom, hogy a múlté legyen. Itt akarom tartani a jelenben. Erősen fogom, de tudom, hogy nem tudom a végtelenségik megtartani. 

  Egyszer lekel róla mondani, és engedni, hogy ő is a múlté legyen.

  De ez nem megy.

  Most még nem.

  A szerelem miatt.

Varázslatra vágyok...

   Bevallottam neked. Elmondtam, hogy szeretlek. Végre. Végre kimondtam. Végre elmondtam. S ettől valahogy erősebbnek érzem magam. Mintha egy hegyet másztam volna meg, egy magas hegyet, ami nagyon fáradalmas, és veszélyes munka.

   De, ugyanakkor egy álmom, egy képzeletem tova szált. Az, hogy te ekkor elmondod, hogy viszont érzel. De nem. Nem így történt. Ez a szép kép a gondolatomból elszökött. Elment. Egy vonattal, jó messzire, s csak odaútra vett jegyet. Nem tudom, most merre jár, de nincs itt.

   És ez elszomorít. Könnycseppek is mosták a padlót. Miattad, te...

   Kár volt elmondani, kár hogy kicsúszott. De valami nem hagyta. Elmondtam. Megtörtént. Ha eddig a padlón voltam, most valahol az alagsorba. Ahová mindenki a vackait teszi.

   "Attól még maradhatnánk barátok. Én szeretném." Ezt mondtad rá. És ha tudnád, és ha tudnád mennyire jól esett. Mosoly fagyott az arcomra, mert elfogadsz.

   De nem kellett volna ennek örülni, hisz az a álom elszállt. Vagyis elment azzal a vonattal. Te nem érzed ugyanazt.

   És ez a maradhatnánk barátok. Ez nem, ez nekem nem megy. Az a barátság nem működik, amiben az egyik szerelmes a másikban. És hogy ez mennyire igaz. Tapasztalat. Ebből csak káosz lehet. Mint amikor egy nagy csomópontban hirtelen az összes lámpa zöldre vált. És nem lesz ott semmi más, csak rossz. Füst. Baleset. Tűz. Roncsmaradványok.

   Nemet mondtál, de én még így is reménykedek, mint a világ legnagyobb bolondja. Bolondsapkát érdemelnék, de engem nem érdekel. Nem érdekel, ha kinevetnek a sapkámban. Nem.

   Te érdekelsz, én reménykedek. Reménykedek, benned. Ezt ne felejtsd el.

   Hol vannak ilyenkor a varázslók, mágusok, boszorkányok?! Akik valamit tehetnének ez ügyben. Hol vannak?!

   Varázslatra vágyok, arra, hogy te is azt érezd. Mágia kell ide. Valami bájital.

   Reménykedek.

   Persze kár, kár, hogy nem létezik varázslat...

   Bár, ki tudja?!

A pohár, és én

   Összetörtem egy poharat. Ott hevertek a szilánkok, végig a padlón. Már csak apró darabjai maradtak, annak a szép kristálypohárnak. És ahogy néztem, vizsgáltam a padlót, a szilánkokat, amik ott hevertek mindenfele, magam jutottam eszembe.
   Talán én most ez vagyok. Pár kibaszott szilánk a földön. És nem, nem azért látom magamat, mert a szilánkok szúrnak. És ezzel veszélyt jelentenek másokra. Nem, nem emiatt.
   És nem is amiatt, mert a szilánkok szétszóródása, egyfajta szétszórtságot is kifejezhetne. Nem.
   Én a törésbe látom magamat. Hogy a pohár széttört. Darabokra esett szét. Valami jónak, valami egésznek vége szakadt. Már azzal a törött pohárral nem lehet mit kezdeni. Szépen fel kell söprűzni, és kukába kell tenni. Ezt érzem. Széttörtem.
   De egy valamibe különbözök a pohártól. Azt nem lehet megragasztani, nem lehet helyre hozni. De engem lehet. Ő megtudná tenni. Neki menne. Ő tört szét, és ő is tudna megjavítani. Újra poharat tudna varázsolni szilánkjaimból. Azt, hogy hogy, nem tudom. De menne neki.
  De nem teszi. Nem akarja. És nem is látja. Csak átlép felette óvatosan, nehogy egy szilánk megszúrja. Óvja magát. Nem törődik a pohárral. Nem törődik velem.
  Nem érdeklem.
  De én tudok várni, az jól megy. Elvagyok én a padlón. Egyszer hátha észrevesz, és odajön.
  És akkor a szilánkokból, újra egy szép kristálypohár lesz.

Remény

A remény az, ami kínoz.


- Szeretlek! - mondom neki. Vagyis nem. Nem is neki mondom, hanem a tükörnek. De valahogy neki is így mondanám, az biztos.
- Szeretlek! - mondom újra. Most talán egy kicsit több érzéssel. (Ha egyáltalán ezt már lehet fokozni.)
   Bátorságot ad, még ez is. Hangosan kimondani. Igaz, neki sohasem mondanám. Nem vagyok hülye. És vak sem. Jóba vagyunk persze. Jó barátok, de ő nem. Nem érez többet, és nem is fog. ez biztos. Jól tudom. Nem áltatom magam.
   De talán az jobban bosszant, hogy még így is él bennem a remény. Reménykedek, hogy rám ír. Rám ír, és azt mondja, hogy beszélnünk kell. Személyesen. És akkor találkoznánk valahol, mit tudom én hol. A parkban. Vagy bárhol, és akkor bevallaná. Azt mondaná, hogy "Szeretlek!". Én pedig ledermednék. A szívem gyorsan kalapálna, és ráébrednék, hogy én vagyok a legboldogabb. Messze a legboldogabb. Miatta, mert szeret.
   Hu, és persze átölelne, a keze találkozna a hátammal, és megcsókolna. Ajkaink is találkoznának. Vágyok rá, erre az egészre.
   Persze még nem történt meg, és nem is fog. Mondja egy hang magamban. De valami más, egy belső erő nem engedi, hogy feladjam. Nem ereszti el a reményemet. Bárcsak eleresztené, bárcsak nem reménykednék. És akkor, és akkor talán eltudnám felejteni.
   Rám írt. Mostanában elég sokszor szokott. Aminek én nagyon örülök. Mindig mosoly búj az arcomra, amikor meglátom. Amikor megjelenik a kis képe a mobil szélén.
   Ilyenkor, amikor ír megkérdezi "Mizu?", "Hogy vagy?", "Mit csinálsz?", meg a többit. Ezeket az alap dolgokat, amiket tök jól meg is beszélünk.
  És reménykedek. Reménykedek abban is, hogy nem hoz fel valakit. Valakit, akit megismert, és akivel alakul valami. Valaki, aki tetszik neki.
  Jól tudom. Ez önzőség. Azt kívánni, hogy ne legyen senkije. De ez ilyen. Szeretem.
  És összetörne alattam a szék, ha valakivel összejönne. Talán nem ez a legjobb példa. Egy ilyen hír nagyobbat ütne, mint a földre esés. A gravitáció, ami a földre ránt.
  És így, mint egy professzor, a fehér köntösben kijelenthetem, hogy a gravitáció ereje, meg sem közelíti, az érzésekét. A csalódásét. A lelki fájdalomét.
  Eléggé csak a rosszra gondolok. Pedig próbálok mindig az optimistaságra összpontosítani. De ennél ez nem megy. Jó barátok. Jó család. Jó élet. Sok jó, ami miatta háttérbe szorul.
  Igen, keményen hangzik, hogy "miatta". De igen. Még ha nem is tehet róla, hogy olyan valami sugárzik belőle, ami egyszerűen vonz hozzá. (Mintha valami kicseszett márkás pillanatragasztó lenne.) És megmozdít. Megmozdítja a lelkemet, és egyfajta érzést ad belém. A szerelem, és a kellesz érzését. Hogy nem tudok nélküle élni. Vagyis tudok, csak nem akkora boldogságban. Nem akkora kiteljesedésben.
  Vicces. Vicces, hogy kínoztatom magam, hogy szóba állok vele. Hiszen ez a legfájdalmasabb. Őt látni, hallani, abban a tudatban, hogy nem az enyém. Ugyanakkor ez a legjobb is. Hogy láthatom, halhatom, közelemben tudhatom.
Nehéz. Nehéz ilyenkor döntést hozni. Eldönteni, hogy mit tegyek. Beszéljek-e vele, vagy ne?! Nehéz kérdés.
  Na és hát igen, vicces. Nagyon vicces, hogy ezen megyek át, és ezt ő nem érzi. Nem látja. Pedig barátok vagyunk. Látszódnia kellene, hogy van valami bajom. Valami, ami miatt szomorú vagyok.
 És igen, még annak ellenére is, hogy ezt próbálom álcázni. Próbálom nem mutatni. Maszkot húzni, és nem mutatni. Felvenni a "nincs bajom, minden okés" jelmezt. Kár, hogy ilyet nem árulnak a boltokban.
  De nem lehet. Lehetetlen ezt teljesen eltakarni. Vagy ha lehetséges is, nekem nem megy.
- Szeretlek! - mondom mégegyszer a tükörképemnek. Legalább magamnak bevallom...
  És ilyenkor, a tükör előtt elgondolkodok. "Miért nem szeretsz?". S megnézem magamat a tükörben. És hát nem. Nem az év legszexibbje kacsint vissza. De nem is a dobogósa. Sőt messze is állok, a helyezettől, még a külön díjtól is. De mégis.
"Miért nem?". Sajnos a tükör nem mutatja a belsőmet. Pedig néha jól jönne, még ha fájna is a látvány.
  Nem vagyok tökéletes. Talán ez a duma mindenki számára ismerős, de így van. És ezt mindenki elmondhatja magáról. (De szerintem a lényeg itt az, hogy törekedjünk. Törekedjünk arra, hogy egyre jobbak, és tisztábbak legyünk.)
  És igen, te sem vagy tökéletes. Hiába téged szeretlek, nem vagy az. Sőt, meg sem közelíted. Nem látod a dolgokat, vak vagy. És éretlen. Néha meg egy kicseszett nagy tuskó. De ugyanakkor jó is.
  Lehet van valami, ami vonz a hibáidban. Mint valami erős mágnes.
  És nem tudom. Nem tudom miért szeretlek, de szeretlek. Egyszerűen csak érzem. Megmagyarázhatatlan ez az egész.
  Bárcsak itt lennél, bárcsak a két kezemet fognád, és odahajolnál hozzám, azt mondva "Szeretlek!"
  De nem. Nem, sohasem fog megtörténni. És ez szar, hogy finoman fogalmazzak.
  Nem fog örökké tartani, legalábbis azt hiszem. De most tart, ez biztos. És fáj, ez a legnagyobb fájdalom.
  Ez a rohadt remény pedig itt áll. Itt, mellettem. És nem akar elmenni, lekopni.
  Nem értem. Nem értem, hogy miért reménykedek.
  De ez van. Egyszer minden a múlté lesz. De mikor? Ez is egy jó kérdés. A várakozás pedig kínoz, szétmarcangol. De ő kínoz a legjobban, még ha nem is tudja. Viszont hiszek abban, hogy minden seb egyszer begyógyul.
  Ujjaimat az alsó ajkamhoz biggyesztem. Lassú, gyenge mozdulatokkal végigsimítom rajta ujjaimat. Látom a tükörben. Odaképzelem. Mintha éppen engem csókolna.
  És ismét fáj, amikor tudatosul bennem, hogy ez csak egy álom. És az is marad.
- Szeretlek! - mondom halkan. Várok. Várok a válaszra. Persze tudom, hogy ez hülyeség. Hiszen egyedül vagyok a szobában, nincs itt senki.
  És a remény fojtogat, meg az elme, ami mindig csak téged vetít ki elém. Mintha itt lennél, és így mindig csak rád gondolok.
  Reménykedek. Várok.
  Te, és én.
  Reménykedek...

Kint a földön

   A barátság olyan, mint a földművelés. Amikor két ember kimegy a termőföldre. Ki, a tanya mellé. És együtt kezdenek valamit. Együtt ültetik, szórják a magokat. Együtt kapálnak, locsolnak. S a végén, közösen aratnak.
   Kemény, nehéz munka, de a végeredmény mindenképpen valami jó. Valami szép, és finom termés. Amit közös munkájuknak tudhatnak. És igen, így nem halnak éhen.... Ez a dolog szükségletes.
   Persze, vannak akadályok. Amikor kiderül, hogy ez tényleg egy igazi barátság-e. Például amikor a közös krumplisban gyom nő. Amit egyedül nem lehet kitépni. És gyomirtó sincs a kamrában. S ott áll, ott fújja a szél, azt a rosszat. Azt a gonosz gyomot, ami gyorsan terjed. És az egész krumplist, az egész termést ellepheti. Olyankor cselekedni kell, összekel fogni. (Ahogyan a jó barátoknak ezt tenniük kell.) És közösön megfogni, s kitépni. És nem, nem elég csak letörni a gaznak a szárát. Gyökerestől kikel húzni. Az csak úgy ér valamit. Máskülönben visszanő, és értelmetlen az egész.
   Néha a terhek is nehezek. Egy gabonás zsákot ketten kell megtartani. Máskülönben nem megy, és a zsák sohasem éri el a célját.
   Nehéz, fárasztó, piszkos dolog ez. De megéri. Megéri, látni azt a sok érett gyümölcsöt, zöldséget. Gabonát, és krumplit. Amit az ember valakivel közösen teremtett meg. Egy baráttal, legyőzve azt a sok akadályt.
   Ha van ilyen személy, nem kell félni, hogy nem jut étel az asztalra. Emlék a szívbe. És a sok nehézség, a legyőzött akadályok listájára.
   Legyen ilyen. És legyen barát, kint a földön. S ne csak az aratási mulatságon. A  munkanapokon is. Amikor kissé összekel, hogy piszkolja magát az ember.

Csak ülök, és várok

   Az előszobában ülök, azon a kis faszéken, amin ülve mindig könnyebb a cipőt felhúzni, aminek a háttámlájára valaki mindig a kabátját helyezi. De most nem húzom a cipőmet. Nem megyek sehová sem, csak ülök, és várok. Csak ülök, és várok.
   Ideszöknek a konyha zajai. Az edény csörrenések, a rádió halk zúgása. De ezeket próbálom kizárni, próbálom meg nem hallani. Csak is az ajtót nézem, csakis az utcáról beszűrődő hangokra próbálok összpontosítani. Ha egy kocsi zúgását hallom, a szívem mindig összeszűkül, majd, amikor hallom, hogy továbbhajt, mély csalódottság tör rám. Olyankor a szívem szakadna. De erős vagyok. Csak ülök, és várok.
   Most lett kész a mézeskalács. Érzem a finom illatát, ami megkínáltatja velem. De nem mozdulok, nem mehetek el innen. Csak ülök, és várok.
   Édesapámra gondolok, reménykedek, hogy már úton van ide. Reménykedek, hogy már a taxiban ül. Már, már rég nem láttam. Tavaly, egész pontosan. Életem legszebb pár hóeséses téli napja volt. Jöhetne már. Itt lehetne már... Várlak apa!
   A rádió elhallgat, már az edények se csörrennek. Anya befejezte a főzést. Csönd van. Semmi hang, semmi zaj. Talán azt szeretné, hogy adjam fel a várakozást, és menjek az asztalhoz. De nem teszem. Nélküle nem. Csak ülök, és várok.
   Ennyit kérek... ooh Istenem, csak ennyit adj meg nekem. Nem kell nekem semmi más, csak hogy itt legyen, csak hogy lássam, és hogy vele karácsonyozhassak! Csak ennyit kérek. Csak ennyit, nem többet.
   Csak ülök és várok. Csak ülök és várok. S akkor, azt a néma csöndet megzavarva hallom, hogy valaki az utcán kulcsot csörrent, majd ajtót nyit...